Nagy Árpád, a Gödi SE kajakos szakosztályának vezetője szereti a kihívásokat. Ennek szellemében vett részt a III. Ultra Rába 200 nonstop kajakos-kenu túrán, amit július 9-11 között rendeztek meg a Szentgotthárd-Győr útvonalon.
„Az Ultra Rába mintegy 211 km-es hosszával, a Rába folyó technikai kihívásaival, az éjszakai szakasz különlegességével egy igazán komoly és nehéz teljesítménytúra és verseny. A leghosszabb európai verseny, az egyik legkeményebb magyar evezős kihívás, de a világ nemzetközi versenyei és túrái között is az erősebbek közé tartozik. Fejben, lélekben, erőnlétben, állóképességben egyaránt komoly felkészülést igényel azoktól a kajakostól és kenusoktól, akik vállalják ezt a kihívást, szeretnék jobban megismerni magukat, feszegetni a saját határaikat, akik egyben eveznek le a Rába folyó magyar szakaszán" – írják honlapjukon a szervezők.
S következzen az élménybeszámoló Nagy Árpád tollából…
„Tavaly hallottam először a Szentgotthárd-Győr távolság Rábán leevezésről, melyet egyvégtében kell megoldani. Egy nagykanizsai ultrás ismerősöm evezte le egyedül – le a kalappal előtte – segítség nélkül 2015-ben, és arra gondolt, hogy egy szűk körnek meghirdeti, csak, hogy jobb legyen a buli. Mivel tavalyi fájó emlékeim nagy része elhalványult, ezért jelentkeztem megint. Az elmúlt év ,,vidám dolog" volt, mert 50 cm körüli volt a vízállás, és mentünk, ahogy lehetett, aránylag jó tempót. Az ideinél már nem volt őszinte a mosolyom. A vízállás mínusz 100, ami azt jelenti, hogy evezhető, DE!
Szóval megérkezünk, eligazítás megtörténik profi módon, az ellenőrző pontokon be kell jelentkezni – tudjuk, kit hol, melyik 20 km-es szelvényben keressünk –, aztán hétfő reggel startol az egyes kajak – ez én volnék – valamint a 5 páros kenu és egy páros kajak. 13 fő... – hmmm. Ötven kilométernél még mindenki vidám, ha találkozunk egymással repkednek a poénok, a bíztatások mint például: hajrá már csak 170 km van. Aztán kicsit lekonyulunk, mert a kedves természetvédők miatt túlszaporodott hódok a parton röhögve nézik, hogy az általuk kidöntött fák az egész folyót elzárják, és ekkor kiszállás, hajó fel a meredek parton, 50-60 métert húzni a mellig érő csalánban a hordalékok között, majd a szintén függőleges parton visszaügyeskedni magunkat és tovább. Küldök egy pár jelzőt az említett kis emlősöknek, aztán már jön is a nicki gát. 200 méter a parton, majd egy kis frissítő és betolt elemózsia után túl vagyunk a 100 kilométeren.
Tanakodás, hogy a következő 20 km-es szakaszt leevezem-e világosban, de úgy döntök, hogy azért viszem a fejlámpámat meg az éjszakai kellékeket. Jól tettem, mert az ikervári átemelés – 800 m – és az üzemvíz-csatorna miatt elvett vízmennyiség 5-6 km-re csökkenti a megtett sebességet óránként. 140-nél vagyok, amikor rám sötétedik és jön a horror. Az első, hogy kérészek rajzanak – a nappali böglyökkel cseréltek – és ha felkapcsolom a lámpát, akkor mind azt hiszi, fotózás van, úgy hogy a szemem majdnem, a szám teljesen csukva. Sajnos az orrommal nem tudok mit csinálni, csak fújtatok, mint egy víziló, nem baj, legalább az 500 méterenként szívbajt rám hozó hódoknak visszaadok egy keveset. A vidrák is próbálnak jobb kedvre deríteni, mert az általuk kergetett halacskák a kajakomban landolnak , de ez idő tájt már csak a saját hátsóm tölti be minden gondolatom és sajnos nincs rá ellenszerem, hogy mit kellene csinálni. A vízmennyiség egyre vékonyodik, ahogy a folyó szélesedik, és emiatt az evezés egyre ádázabb útkeresésbe torkollik. A rajzó szárnyasok miatt sokszor lekapcsolom a fejlámpámat, ami azt eredményezi, hogy az utolsó pillanatban szembesülök egy vízből kiálló rönkkel vagy bedőlt fának azzal a részével, ami fel akar lökni. Közben hajnalodik, vége a gyönyörű teliholdas éjszakának, csak nyugatra látni villámokat – később megtudom, hogy az ország másik fele máshogy „szórakozott” –, 170-nél vagyok már csak 45 km. Enyhén szólva is kiábrándító. Azért lapátolok, és a parton látok egy Bambit pöttyös ruhájában az anyukájával. Az éjszakai műszakot közben a kérészek leteszik és visszaadják a nappalos böglyöknek.
Az utolsó előtti 10 km-en elkap egy kiadós zápor, esik rendesen, de ha a jó oldalát nézem, akkor nem jégeső, és a bogarak is fedél alá húzódnak. Kedd reggel van, sőt már közeledem a 9 órához, mikor meglátom a győri M0-ás hidat, ami öröm, de onnan még egy óra az út. Aztán elérkezik a nagyon várt pillanat és megérkezem a szökőkutas hölgyhöz majd felfelé 150 m és vége. A fáradság ebben a pillanatban elnyomja az elégedettséget, az majd később jön, de örülök, hogy megcsináltam.
A végső mérleg: 215 km, 28 óra, 6 szendvics, 4 energiaszelet, müzlik tömege, 8,5 l innivaló és 13500 elfogyasztott kalória. A „jövőre veled ugyanitt” szlogen most még nem lenne őszinte, de majd meglátjuk.
